Így működik a magyar közigazgatás. Befogjuk a dolgozók száját azzal, hogy garantáljuk, hogy nem lehet senkit kirúgni. Emiatt azonban éppen csak annyit fizetünk, amiből éhen lehet halni. Ez a mentalitás nyilván vonzza az egyéb szemetet: elnézzük, ha a dolgozó nem dolgozik, elnézzük, ha fusizik, netel, akármit csinál munkaidőben, de kirúgni nem fogjuk. Ez azonban megszűntetni a differenciálás lehetőségét is: a ki nem rúgható, emiatt ellustuló, egyre kevésbé motivált és kevésbé hozzáértő állomány kolonccá válik azok nyakán, akiket ösztönözni kellene a szakmai önfejlesztésre, hogy előre is vigyék a szervezetet. Csakhogy ezeket nem lehet ösztönözni, mert nincs rá pénz, mivel a gyengéket sem lehet kirúgni, hiszen garantáltuk a munkahelyet.
Ez egy ördögi kör, mocsár, amely magába húz mindenkit.
Ha jobban belegondolok, ugyanez a logikája a mai magyar "szociális érzékenység"-nek: ha nem hagyjuk, hogy a teljesítmény elnyerje jutalmát, mert mindenből egyre többet elvonunk, azaz ha mindegy, hogy henyéléssel vagy emberfeletti munkával vagy magas kockázatvállalással juttatjuk ugyanabba a helyzetbe az emberek 70-80%-át, akkor ne várjunk többet a középszerű, szürke tömegtől elvárhatónál.
Sajnos a hazai elvonások magas szintje csupán erre az "éppen éhen lehet halni" színvonalhoz elég, ami kegyetlen valóságában mutatja meg az állami gazdálkodás hatékonytalanságát. A sok-sok marok között elvesznek a terheket cipelők érdekei, s az állam öncéllá válik, önmagát akarja eltartani az ország helyett.
Szomorú, hogy a magyar politika nem képes kitörni ebből a logikai körből.
