A psziché nem egyedülálló, nem értelmezhető önmagában. Az értékelést a környezet végzi, még akkor is, ha a kapott jelekből az én mond ítéletet. Úgy is mondhatnám: az én relatív.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az én hátamon fát lehet hasogatni. Nos, ez persze csak bizonyos korlátok között igaz, mert a felgyülemlett feszültség egyszer áttöri a gátat, és elszabadul. No de milyen alapon nem "tűrök" én a környezetemtől, ha tőlem is alapvetően nem keveset kell tűrnie a körülöttem élőknek? Mert bizony ez utóbbi nagyon is igaz. Persze, tisztában vagyok saját hátrányos tulajdonságaimmal (remélem), de ez sajna nem mindig elegendő. Hiába próbálok megtenni mindent, ami emberileg lehetséges, vannak dolgok, amin nem tudok változtatni. Dolgok, amitől bár a környezet szenved, engem rombolnak. Dolgok, amiket nem lehet feldolgozni, csak eltakarni. Azt is csak átmenetileg.
Sokszor úgy érzem, vesztésre állok saját magammal szemben.
Egyszer ki kellene mondani, hátha segít.
Kellemetlen. Tudom.
