"13 hosszú évig éltünk együtt, egymás mellett. Sokszor segített rajtam: megnyugtatott a sötét, fájdalmas időszakokban, enyhítette a várakozás nehéz perceit, segített kiszellőztetni a fejem, ha már fájt a benne kavargó gondolatoktól. Barátokat is köszönhetek neki, sok vidám percet, szakmai kapcsolatokat. Most mégis megkönnyebbültem, hogy véget vetettem a kapcsolatnak, amely életem több, mint harmadán keresztül árnyékként követett. Egyik percről a másikra ért véget. Tudtam, hogy máshogy nem tudok lemondani róla, és bár nem vet rám jó fényt, mégis az a helyzet, hogy kényszer szülte a szakítást. Nem érdekel, legalább tisztában vagyok vele, mennyire megnehezíti az életem, ha nem akarok vele lenni. Ez erősíti az ellenállásomat – remélem.
Nap, mint nap találkozunk, de az nem zavar, ha másokkal látom vagy érzem az illatát. Nap, mint nap eszembe jut, néhány óránként. Nem is maga a nikotin, inkább a mozdulat, az élethelyzet, ami nemrég még megfeneklett gondolat-vitorlásaimat volt hivatott tovább- és tovább-lökdösni. A nyugalom, ami kibillent az egész napos hajtás fáradságából. A cigi percei alatti megnyugvás helyén keletkezett lyukakra még nem találtam megfelelő pótlást. Idővel, talán.
Állítólag a harmadik-negyedik hónap táján van a második hullámvölgy, amikor a legtöbben szoknak vissza. Nem állítom, hogy nem fogok, de az biztos, hogy nem akarok. Érzem, ahogy tisztul a szervezetem, ahogy eltűnnek a napi másfél doboz nyilvánvaló jelei. Élvezem, hogy megszűnőben a függés, bár tisztában vagyok vele, hogy soha nem fog teljesen megszűnni. Egész életemben egyetlen (haj)szál fog elválasztani tőle. Nekem ez a természetem: a függésre való hajlam együtt született velem, és továbbra is kísér(t).
Egy hét híján három hónapja múlt, hogy a karácsonyt követő napon elszívtam az utolsót. Nincs kerek fordulónap. Csak eszembe jutott."
A fentit az időmegjelölés alapján 2007 márciusában, 17. környékén írhattam. A hivatkozott karácsony 2006-ban volt. Most találtam meg a gépen.
